Pénzesgyőr és Bakonybél között, a zöld jelzésű turistaúton bújik meg egy apró, ám annál izgalmasabb szurdok. A kidőlt fák, a hatalmas, égbe törő sziklafalak és a Gerence-patak csobogása különleges, szinte mesebeli hangulatot adnak ennek az eldugott bakonyi helynek.
Korai indulással, hajnalban szálltam fel a Népligetből induló távolsági buszra. Háromórás utazás várt rám, mire eljutottam a Bakony mélyére. Autó nélkül ez bizony nem a legegyszerűbb vállalkozás, de az út legalább lehetőséget adott arra, hogy fejben megtervezzem a túra részleteit.
Pénzesgyőrbe érkezve azonnal magával ragadott a falu csendes, bakonyi hangulata. A település Zirctől mintegy tíz kilométerre nyugatra fekszik, neve pedig a környék geológiájához kötődik. A területen gyakran találhatók pénzérmére emlékeztető ősmaradványok, az úgynevezett nummuliták, amelyeket a népnyelv „Szent László pénzének” nevez.
A falut elhagyva a zöld jelzést követve indultam tovább az erdő felé. Egy kerítés mellett vezetett az út, ami nem volt éppen kellemes szakasz: a szederindák tüskés ágai rendre beleakadtak a ruhámba. Nagy nehezen átvergődve magam ezen a részen egyszer csak egy virágokkal teli erdő közepén találtam magam.
Az erdő talaját hóvirágok borították, közöttük pedig mindenütt medvehagyma zöldellt. Ritkán látni ezt a két növényt ilyen együttállásban. A látvány és az illatok egyszerre voltak lenyűgözőek – percekig csak álltam és gyönyörködtem.
De ideje volt továbbindulni, hiszen a szurdok még előttem állt.
Egy kisebb tisztáson haladtam át, amikor majdnem letértem az útról. A fakitermelés ugyanis a turistajelzéseket sem kímélte: az egyik jelzett fát egyszerűen kivágták. Térerő alig volt, de szerencsére mindig van nálam turistatérkép. Ennek segítségével végül megtaláltam a helyes irányt.
Nem sokkal később elértem a szurdok „kapuját”.
Tátva maradt a szám.
Égig érő sziklafalak tornyosultak fölém, alattuk a Gerence-patak csobogott, a talajt pedig mindenhol medvehagyma borította. A látvány annyira magával ragadott, hogy szinte vadállat módjára kezdtem el fotózni mindent, ami csak a szemem elé került.
Ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. A túlparton három úr szorgosan gyűjtötte a medvehagymát. Intettem is nekik, de annyira belemerültek a munkába, hogy észre sem vettek.
Én közben izgatottan indultam el a szurdok belseje felé. Az út azonban nem volt akadálymentes: rengeteg kidőlt fa feküdt keresztben a patakvölgyben, így időnként kisebb akadálypályán kellett átküzdenem magam.
De minden fáradságot bőven megért.
A Kerteskői-szurdok mindössze néhány száz méter hosszú, mégis egy teljes világ rejtőzik benne: zúgó patak, mohos sziklák és tavaszi virágok között vezet az út. Egy apró, eldugott bakonyi csoda, amely bizonyítja, hogy a természet legszebb titkai gyakran a térkép legkisebb pontjain bújnak meg.
Benkocs Balázs
