A Bajót község felett magasodó fehér sziklák csábítóak, mégsem visz fel jelzett út a csúcsára. Nem véletlenül. Én utánajártam ennek a különleges bércnek, amelyet kevesen ismernek, pedig páratlan kilátása és ritka, fehér Dachsteini mészkősziklái igazán egyedivé teszik. Ez a Bajóti Öreg-kő.
Kora reggel indultam Budapestről a mintegy 58 kilométerre fekvő Bajótra. Tömegközlekedéssel, dorogi átszállással meglepően gyorsan megközelíthető – nagyjából két óra alatt értem a faluba, ahonnan útnak indulhattam a Jankovich-barlang irányába.
Bajót felől a kék négyzet, majd a kék barlang jelzésen viszonylag hamar (kb. 2,3 km) elérhető a barlang, én azonban a nehezebb, de izgalmasabb utat választottam. A faluban még gyorsan beszereztem egy „falusi reggelit” – előrecsomagolt croissant, mellé folyadék –, majd irány a hegy.
A kék négyzet jelzés csodás reggeli napsütésben vezetett az Öreg-kő irányába. A tavasz első napján a levegőben már ott volt az ébredő természet ígérete: madárcsicsergés, friss illatok, lassan világosodó ég. Fokozatosan emelkedtem, míg megpillantottam a bérc alját. Itt tudtam, hogy le kell térnem a jelzett útról.
A térkép szerint egy jelöletlen ösvény vezet fel a csúcsra – a valóságban viszont alig volt nyoma. Így tapasztalatra hagyatkozva indultam neki a meredeknek. Ahogy haladtam felfelé, egyre tisztább lett az ég a fák között, a sziklák pedig egyre erősebben csillogtak a napfényben.
Ki-kiállva a bérc peremére feltárult a panoráma: Nyergesújfalu, a Duna kék szalagja, a túloldalon a Felvidék lankái. Még hosszú volt az út felfelé, de újra és újra megálltam. Ilyen kilátás mellett nem lehet sietni.
Az ösvény végül kirajzolódott a fák között, néhol állati nyomokkal tarkítva. Ahogy feljebb értem, eltűntek a fák, és egyszer csak a kopár, fehér sziklák tetején találtam magam.
Megérkeztem.
Tiszta, ragyogó napsütésben tárult elém a Gerecse vonulata, a távolban az esztergomi bazilika kupolája, a Börzsöny, a Helembai-hegység, a Pilis és a Vértes hegyei. Olyan érzés volt, mintha mindennek a közepén állnék. Minden csúcs más, de az érzés ugyanaz: szabadság.
Ahogy továbbhaladtam a bércen, felfedeztem azokat a híres, fehér Dachsteini mészkősziklákat, amelyek az Öreg-kő fő kőzetét alkotják. Hatalmas, világító sziklafalak – a napfényben szinte vakítóan fehérek. Mámorító látvány.
A pillanatot váratlan vendégek szakították meg: birkák. Igen, a hegy tetején. Először értetlenül álltam a helyzet előtt – hol lehet a juhász? –, de hamar kiderült, hogy teljes nyugalomban legelésznek. Inkább ők tartottak tőlem, mint én tőlük. Pár percig osztoztunk a csúcson, majd mind mentünk tovább a magunk útján.
Lassan leereszkedtem a bércről, és folytattam utamat a Jankovich-barlang felé.
Az Öreg-kő nem adja könnyen magát. Nincs kitáblázva, nem vezet fel rá kényelmes turistaút, és talán pont ezért maradt meg olyannak, amilyen: vadnak, fehérnek, érintetlennek.
Aki felmegy rá, az nem csak egy kilátást kap, hanem egy erős emlékeztetőt arra, hogy a Gerecse valódi, nyers és időtálló.
És néha pont ezekért a pillanatokért érdemes letérni a biztos útról.
Benkocs Balázs
