Norbi barátunk vetette fel az ötletet, hogy nézzük meg a Zlatno (Kisaranyos) közelében található bölényrezervátumot (Zubria zvernica). Ő és Tomi szenvedélyesen fotózzák az állatokat, így nem kellett sokáig győzködni senkit – autóba pattantunk, és elindultunk a Felvidék egy számunkra teljesen ismeretlen szeglete felé.
A határtól nagyjából másfél órás út után érkeztünk meg. Számomra már maga az odavezető út is élmény volt – új tájak, ismeretlen dombok, csendes vidék. Az a fajta hely, ahol az ember már előre érzi, hogy tartogat még valamit.
A rezervátum viszont végül nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Kevés állatot láttunk, így inkább csak egy rövid megálló maradt, néhány fotóval.
Viszont itt jött az a pont, ahol a nap igazán elkezdődött.
Már előző este nézegettem a térképet, és kiszúrtam egy apró csúcsot a közelben: a 438 méteres Clnokot. Csak annyit láttam róla, hogy van egy kettős kereszt és egy elég szép kilátás a tetején. Gondoltam már azért is érdemes megnézni.
A srácok benne voltak a kitérőben, így hamarosan már a piros emlékmű jelzésnél parkoltunk, és elindultunk a csúcs felé. Alig 600 méter – egy rövid séta… legalábbis ezt hittük.
Az erdő amibe beléptünk, azonban más világ volt.
Kicsavarodott, belül üreges, különös formájú fák vettek körül minket. Olyan volt, mintha egy kísérteterdő díszletei közé csöppentünk volna. A legfurcsább mégis az volt, hogy ezek a fák éltek – rügyeztek, zöldültek, miközben formájuk szinte teljesen elrugaszkodott volt a megszokottól.
Ahogy haladtunk felfelé, újabb meglepetés várt.
Karsztos sziklaformák jelentek meg az erdőben – nyersek, élesek, szinte világítóan világos felületekkel. Azonnal a Gerecsében található Bajóti Öreg-kő jutott eszembe, ahol dachsteini mészkő formálja a tájat. Itt azonban a kőzet még karakteresebbnek tűnt, mintha frissen tárult volna fel.
Számomra ez a rész külön élményt adott – mindig is érdekelt a geológia, és egy ilyen váratlan “terepi lecke” minden túrát magasabb szintre emel.
Nem sokkal később már a csúcson álltunk.
A kettős kereszt és egy kis emlékhely fogadott minket, mellette egy vendégkönyv, amibe természetesen mi is beírtuk, hogy itt jártunk. A kilátás a Tribecs lankáira nyílt, a sziklák és az erdő együtt pedig meglepően erős hangulatot adtak ennek az apró hegynek.
Őszintén szólva nem számítottunk semmi különlegesre.
És pontosan ezért lett az.
Ez a 438 méteres csúcs többet adott, mint sok “nagy név”: különleges erdőt, izgalmas sziklákat és egy olyan élményt, amit nem lehet előre megtervezni.
Ilyenkor érzi az ember igazán, mennyit ér a kíváncsiság.
Mert néha elég egyetlen pillantás a térképre… és máris egy új kedvenc hely születik.
Benkocs Balázs
