13 kilométernyit gyalogoltunk a szlovákiai Garammenti-Inóc hegységben, ahol alig vannak turisták, van egy szép vízesés, a csúcson pedig akár meg is szállhatunk. Beszámoló egy havas ám élményekkel teli kirándulásról.
Fejjel lefelé fordított bányászkalapácsok láthatók a térképen Újbánya (Nová Baňa) mellett, utalva arra, hogy egykor aranybányászat folyt ebben a térségben. Kifejezetten szeretjük a bányavárosokat, megvan a sajátos hangulatuk és bár már nincsenek ott vájárok, azért Újbányán ma is fellelhetünk számos nyomot a dicső évszázadokból.
Eddig jellemzően csak átutazóban jártunk arra. Pár évvel ezelőtt a Tribecs hegység felől érkezve egy forró nyári napon az Óhutai-vízesésnél (Starohutský vodopád) hűsöltünk egyet, igaz, akkor alig-alig folyt le víz 5 méteres magasságból a sziklákon, hiszen hosszú ideje szárazság volt. Már akkor is foglalkoztatott a gondolat: vajon télen mennyivel lehet bővizűbb a patak, mennyire nyújthat szebb látványt?
2026 februárjában visszatértünk az Óhutai-vízeséshez, a látogatást egy könnyebb havas túrával kötöttük össze. Már az odaút is élménydús volt, láttunk egy őztetemet, melyet madarak eszegettek, az út szélén volt egy kiégett autóroncs, helyenként igazi szeméttelepek voltak az út mentén. A legnagyobb meglepetés szintén útközben ért bennünket, akkor derült ki, hogy otthon maradt a kocsi forgalmi engedélye. Pechünkre Újbányánál bele is futottunk egy közúti ellenőrzésbe. A rendőr hezitált, végül nem minket, hanem a mögöttünk haladó autót intette le, így vélhetően megúsztunk egy kellemetlen szituációt és egy kisebb büntetést.
A vízesés bejáratához közel, az út szélén félre lehet állni, van ott egy kijelölt földes parkoló, 3-4 jármű biztonságosan elfér. Óhuta (Stara Huta) felé visszasétálva előbb kereszteztük a patak útját, majd az első lehetőségnél balra, az erdő irányába fordultunk.
A házaknál a vodopád felirat és a zöld jelzés is segíti, hogy eljussunk a vízeséshez. Bár nem nagy a táv, a hóban azért lassabban haladtunk. Gyönyörű volt a hely, a patak az eljegesedett, havas sziklákon zúgott lefelé a mélybe.
Nem mentünk tovább a zöld jelzésen, a sziklák felé, hanem visszafordultunk a kocsikhoz és elindultunk a Nagy-Inóc (Velky Inovec) csúcs irányába.
A vízeséstől felfelé haladva, egy rövidebb szakaszon, a bukovinai elágazásig csak a szalagkorlát mellett tudtunk gyalogolni, mert nincs külön turistaút, így ott nem árt némi óvatosság, hiszen a sofőrök szeretnek gyorsan közlekedni arrafelé.
Újbánya Bukovina (magyarul neve=Bükkös) nevű településrészéhez közeledve egyre szebb panoráma tárult elénk, ekkor még igen nagy volt a látótávolság, az Alacsony-Tátra hófedte gerincét is láthattuk. A faluban csak egy-két hógolyózó gyermeket láttunk, valamint egy túrázó párt, akik síléceken haladtak a csúcs irányába.
Sem az erdőben, sem a tisztásokon nem láttunk egyetlen állatot sem, de a nyomaikat azért felfedeztük a 15-20 centiméteres hóban.
Szerencsére szélcsendes időnk volt, fagypont körül alakult a hőmérséklet, így hideg sem volt és a hó sem olvadt meg.
Időnként csak a sípályáról felszűrődő hangok törték meg a csendet. A terep nem volt nehéz, bár vulkáni kőzet alkotta hegységben jártunk, utunk során végig fokozatosan emelkedő, könnyen járható útvonalon haladtunk, nem voltak erős, sziklás kaptatók.
A hegytetőn előbb a hétvégente nyitva lévő menedékházba tértünk be, ahol több felvidéki magyarral is találkoztunk.
Elmesélték, hogy a Garammenti-Inóc és általánosságban a többi környékbeli hegység, mint például, a Kis és Nagy-Fátra (Malá Fatra, és Veľká Fatra), a Selmeci-hegység (Štiavnické vrchy), a Tribecs (Tribeč) és a Madaras (Vtáčnik) is egy kicsit elfeledett helynek számít, nincs annyira a turisták fókuszában, plusz a szlovákok (már) nem is szeretnek annyira kirándulni, mint régen.
Furcsállottuk, hiszen nálunk, Magyarországon kis túlzással már egy kisebb Budapest környéki dombon is ennél többen vannak. Egyébként ha már ott jártunk, ettünk is egy bablevest, bár finom volt, mire megkaptuk, szinte teljesen kihűlt. Étel- is itallapra senki se számítson, a választék az, amit a pultnál látunk. Az üzemeltetők kedvesek és bár nehéz szót érteni velük, azért szívélyesen fogadnak mindenkit.
A frissítő után meglepődtünk, az ajtón kilépve tapasztaltuk, hogy intenzíven havazás kezdődött, a látótávolság lecsökkent. A pihenő előtt még látszódott a mohi atomerőmű, de a csapadék – és a későbbi köd – miatt romlottak a látási viszonyok.
A közelben lévő, 901 méter magas Nagy-Inóc (Veľký Inovec) csúcsot lényegében egy andezit sziklatömb alkotja, a tetején egy kisebb kőre a szlovák címert festették rá.
Alapból is korlátozott ott a kilátás, mivel alig emelkedünk a lombkorona szint fölé.
A hóesés miatt most semmi sem látszódott a látképből.
Éppen ezért nem is időztünk fent sokat, elindultunk lefelé, a sípálya irányába, ugyanúgy nagy tisztásokon és erdős részeken haladtunk keresztül.
Tömeg továbbra sem volt, egy-két sífutó és túrázó jött csak velünk szemben. A sípályánál (Ski Centrum Drozdovo) farsangi mulatság volt, többen jelmezekbe öltözve csúsztak lefelé a hóágyúval behavazott domboldalon.
Jó 13 kilométer gyaloglás után kora délután tértünk vissza a kocsikhoz és indultunk haza, persze azért egy kis sörözés és kofolázás még belefért Újbánya központjában. Szombat délután alig volt élet a centrumban, kevés vendéglátóegység volt nyitva, a kocsmában, ahová bementünk, lényegében mi voltunk az egyetlen vendégek.
Futballrajongóknak biztosan tetszene a hely, egy üvegajtó mögött a falra Milan Škriniar Inter-es meze volt felakasztva. És hogy miért? Mint megtudtuk, a szlovák válogatott játékos a közeli Garamszentkeresztről származik…
