Nagyjából tíz éve láttam egy kajakos videót az Uvac-kanyon-ról. A kanyargó türkiz víz, a meredek sziklák és a felettük köröző keselyűk látványa azonnal beégett. Akkor elhatároztam: egyszer elmegyek oda.
Most jött el az ideje.
Hosszúnak éreztem már a telet, a szürkeséget, és vágytam valami teljesen másra. Nos… Szerbia gondoskodott róla, hogy változatosságban ne legyen hiány – sőt, hatványozottan megkaptuk.
Az út – ami maga is kaland volt
Kirándulásaink nagy része ezúttal maga az utazás volt. Nem szeretek vezetni, talán ezért is tartott tíz évig, mire végül rászántam magam. Reggel 5-kor indultunk otthonról, és 9-re már Szerbiában voltunk.
Már rég jártunk az EU-n kívül, így még a vámvizsgálat is izgalmas élménynek számított.
Bajmokon megálltunk pénzt váltani, és persze rögtön be is tértünk egy pékségbe. A helyi péksüteményekkel a kezünkben az ablakból figyeltük, ahogy egy traktor lomokat szállít – a rakomány tetején pedig egy fickó ült, teljes nyugalommal „stabilizálva” az egészet. Ott már sejtettük: jó helyre jöttünk.
A kissé zötyögős utakon indultunk tovább Belgrád felé. Az FM-transzmitterem menet közben szó szerint kirázkódott, így kénytelenek voltunk befogni az RTS 202-es csatornáját – ami végül az utazásunk kedvenc rádiója lett.
Pont olyan volt, mint maga Szerbia: kaotikus, de zseniális. Hiphop után rock, majd country, jazz és minden elképzelhető stílus keveredett teljes természetességgel.
A rázósabb szakaszokat végül autópálya váltotta fel – és ott konkrétan beleszerettem az útba. Tökéletes úttest, kevés forgalom, nyugalom. Egészen Belgrádig vitt.
Belgrád – káosz, lendület, szerelem
Délben már a szálláson voltunk. Elvileg csak 3-tól foglalhattuk volna el a szobát, de próbaként rákérdeztem, és azonnal megkaptuk a kulcsot. A szoba modern, tiszta, gyönyörű – és mindez 30 euróért két főre. 450 km vezetés után ez maga volt a megváltás.
Úgy döntöttünk, taxival megyünk be a belvárosba. 15 euróba került, de megérte.
Meglátogattuk a monumentális Szent Száva-székesegyházat, majd a Nikola Tesla Múzeumot, és nagyot sétáltunk a központban. Belgrád egyszerre nyers és elegáns, kaotikus és élhető.
Egy elegáns étteremben ebédeltünk a főtéren (aperitívvel, tonhal steakkel, desszertel együtt kb. 50 Euró volt kettőnknek) , majd betértünk egy hangulatos sörözőbe, ahol 35-féle csapolt sör közül lehetett választani. Ott már teljesen átéreztük a város ritmusát.
A hazafelé vezető taxiút újabb élményt tartogatott. Egy idősebb, kötött sapkás, vastag keretes szemüvegű taxisofőrt fogtunk ki, akinek – finoman szólva – fogalma sem volt róla, hogy merre van a hotelünk. Végig az arca előtt tartottam a telefonomat, és úgy navigáltam őt a szállásunkig.
Amikor megérkeztünk, a 2300 dínár helyett csak 2000-et fogadott el, majd megkérdezte:
– Miért taxiztatok? A hotel elől indul a busz, és egész Belgrádban ingyenes.
Ott csak nevettünk. Mert ez is Szerbia.
Kaotikus. Meglepő. Néha teljesen kiszámíthatatlan.
És pont ettől szerethető.
Második nap – az út az ismeretlenbe
Másnap reggel irány az Uvac-kanyon.
Fogalmam sem volt, hova megyünk pontosan, milyen terep vár ránk. A GPS mindössze ennyit mutatott: 270 km a célig. Ennyi. Semmi több.
Nagyjából tíz perc múlva már az autópályán voltunk. A navigáció kiírta:
„147 km múlva forduljon jobbra.”
Ó, hát ez egy kellemes kis út lesz – gondoltam.
A 147 kilométert másfél óra alatt tettük meg, hét alagúton keresztül, gyönyörű hegyek között. Szinte már túlságosan simán ment minden. Aztán lehajtottunk az autópályáról, és a GPS a maradék 120 km-re három órát jósolt.
Végül kicsit több lett.
Az első 40 kilométer még sík terepen haladt, 40-es táblák és „útkarbantartás” figyelmeztetések között. Majd az út egyre meredekebbé vált, és hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy 1000 méter magasan, szerpentinekkel teli hegyi szakaszon araszolunk. Örültem, ha 30-cal tudtam haladni.
Ezt a 70 kilométert két óra alatt tettük meg – havas, téli környezetben. A tavasz, amiért jöttünk, itt még váratott magára.
Sjenica – és ami előtte volt
Végül begurultunk Sjenica városába. Innen még 12 km volt a kanyon melletti szállásunkig. Egy olyan úton, ami inkább emlékeztetett kerékpárútra, mint kétsávos közlekedésre. Csak imádkoztunk, hogy ne jöjjön szembe senki.
Az utolsó 150 métert 20 centis hó borította. Esélyünk sem volt feljutni. Leparkoltunk, beláttuk a helyzetet, és lemondtuk a szállást.
De ha már ott voltunk, nem fordulhattunk vissza.
A kilátó 1,5 km-re volt. Elindultunk gyalog – 15 centis, latyakos, olvadó hóban. Félúton az eső is rákezdett, mintha próbára akarna tenni minket. De mentünk tovább.
És amikor kiértünk a kanyon peremére… mindenért kárpótolt.
A látvány leírhatatlan volt. A kanyargó folyó mélyen alattunk, a sziklák monumentális falai, és rengeteg keselyű körözött a víz felett. Az a pillanat csendes és elementáris volt egyszerre. Kattintottam pár fotót, de aztán mennünk kellett – az eső egyre jobban rákezdett.
A szerb kontraszt
Visszasétáltunk az autóhoz, és új szállást foglaltunk Sjenicaban. Mire elindultunk a város felé, kisütött a nap. Mintha csak ugratna minket az időjárás.
Útközben még átnéztünk a kanyon másik oldalára. Kóbor kutyák keresztezték az utunkat, máshol teheneket tereltek át előttünk. Teljesen természetes részei voltak az útnak.
Volt azonban valami, ami elborzasztott. A rengeteg szemét.
Nem egyszer láttam, ahogy az előttünk haladó autóból egyszerűen kidobnak egy üveget vagy papírt. Az Uvac természetvédelmi rezervátum fenyvesei alatt több tonnányi hulladék hevert. Felfoghatatlan számomra, hogyan lehet egy ilyen gyönyörű környezetet ennyire leamortizálni. Ez volt az egyetlen dolog, ami igazán fájt ebben az utazásban.
A városba érve mecset fogadott. Aztán még egy. Majd még egy. Az utcákon kendős nők sétáltak. Utánanéztünk: a lakosság mintegy 75%-a muszlim.
A szállásunk épp egy mecset mellett volt. Egy kedves, fiatal férfi fogadott minket, folyékony angolsággal. Az apartman modern, tiszta, padlófűtéses – újabb kellemes meglepetés.
Este nagyot sétáltunk, és rájöttünk, hogy Sjenica nagyobb, mint gondoltuk.
Itt is ugyanaz a szerb életérzés fogadott, amit már kezdtünk megérteni:
Egy romos ház mellett vadonatúj épület.
Egy mecset mellett egy Sinsay üzlet.
Egy 50 000 eurós Jeep Wrangler, amely egy szakadt utánfutót húz – rajta egy birkával.
Egy hatalmas szemétkupac után márvánnyal burkolt sétálóutca.
Ez Szerbia.
Kaotikus. Ellentmondásos. Nyers.
Harmadik nap – ébresztő, és irány haza
Este elhatároztuk, hogy korán indulunk. 720 kilométer várt rám, és az ideút viszontagságai még élénken éltek bennem – főleg az a szerpentines szakasz, ami rögtön az elején várt ránk, ráadásul egész éjszakára havat jósoltak.
Nos, a helyiek gondoskodtak az ébresztőről. Pontban 5:00-kor megszólalt az első ima hangja a mecset hangszóróiból. Nem volt szükség több szundira.
Gyors pakolás után még betértünk abba a pékségbe, amit előző este kinéztünk. Friss, meleg péksüteménnyel indítani a napot valahogy mindig megnyugtató.
Beültünk az autóba. Egy nagy sóhaj. És indulás.
Szerencsére az éjszaka nem hozott komoly havazást, de ezer méter magasan a szerpentineken így is fehérre festette az utat. A sűrű köd sem könnyítette meg a dolgomat. Itt tényleg 20-szal haladtam, és amikor három óra vezetés után rápillantottam a kilométer-számlálóra, még mindig 600 km volt hátra.
Aztán megérkezett a megváltás: a szerb autópálya. Az a sima, nyugodt, szerethető szakasz, amibe már az odafelé úton beleszerettem. Három óra alatt lenyomtam 300 kilométert – 10 euró pályadíjért cserébe abszolút megérte.
Bajmokon elköltöttük a maradék dínárunkat – természetesen péksüteményre –, majd jöhetett a vámvizsgálat.
Ahogy láttam, mennyire alaposan átnézik az előttem álló autót, már fogtam a fejem. Óvatosan hátranéztem a hátsó ülésre… a kaotikus állapotokat még a szerbek is megirigyelhették volna. Péksütik, üres üvegek, ruhák, fotós felszerelés – egy spontán road trip minden kelléke.
Szerencsére a határőrök meglepően lazák voltak. Találtak egy üveg vizet, megkérdezték:
– Szilva vagy barack?
Mondtam nekik nyugodtan, hogy kóstolják meg, nem fogja őket kirázni.
Megkérdezték, dohányzunk-e. Mondtuk, hogy nem. És már intettek is tovább.
Onnantól már nem történt több kaland. Még 270 kilométer vezetés hazáig, és elkezdődhettek az élménybeszámolók.
Egy tízéves álom végre valóra vált. Az Uvac-kanyon nemcsak egy úticél lett, hanem egy emlék, amit biztosan sokáig magunkkal viszünk.
Szerbia kaotikus. Néha nehéz. Néha meghökkentő.
De tele van élettel, történettel és olyan pillanatokkal, amikért megéri útnak indulni.
Krizan Tomi